Van az a pont, amikor a gyerekek már vannak annyira okosak, hogy a felnőttek nélkül is tudják, mikor mi következik. Gondolok itt például, az időpontokra, amikor számolják, hogy jön a Mikulás, a Jézuska. Tudják mi következik, ha kiesik a fogacska, várják a Fogtündért. Mi tartozik az évszakokhoz, mit csinálunk, ha itt a november eleje, itt a tökfaragás ideje. Mikuláskor meg kell tisztítani a csizmákat, fel kell díszíteni a fát, ha itt az ideje. Ezek mind hozzátartoznak a készülődéshez, és ide tartozik az is, mikor mit eszünk, sütünk, főzünk, pláne ha van kedvenc, azt számon is tartják, mikor mit kell csinálnom.

Ilyen volt a múlt hétvége, amikor is eszükbe ötlött, hogy ugye lassan mézeskalácsot kellene sütni. Mondom jó, oké majd a jövő héten. Ugye a gyerekek nem felejtenek, pláne, ha az nekik szuper jó, persze eltelt a hét, és kérdőre vontak mikor is akarom sütni a mézeskalácsot. Persze elmenetem, vásároltam, de tudtam mi vár rám…

Én olyan anyuka vagyok, aki imádja a gyerekeit és mindent megtesz értük, de van az a pont, amikor ki tudok akadni. Én nem tudok türelmesen ömlengeni, a forró kávém mellett, kora reggel, amikor kiborul a müzlis tál, és minden csupa tej és ragacs, (persze ez már a 20-dik alkalom legalább, vagy a 100-adik) és úgy hozzá állni, hogy semmi baj, anya pont így tervezte a reggelét, hogy álmosan ezt fogja feltakarítani (még jó, hogy itt van nekem a papírtörlőm) és mosolygok. Sajnos én nem vagyok ez a szuperanyu. Én igenis ki tudok akadni, hogy nem igaz, hogy nem lehet odafigyelni jobban… de persze utána megbánom azért, de ez van. Én is emberből vagyok. Szóval egy mézeskalácssütés előtt, vagy bármi konyhai munka előtt, egy ilyen anyát kissé aggodalommal tölt el, mi fog itt történni, 3 gyerekkel. Mert jó buli ez, Nekik!!! Én előkészülök, pakolok, mérek, vágok, nyújtok, mosogatok, szóval a dolgok oroszlánrésze az enyém. De csináljuk! Egyszer élünk alapon,

szaggatták, válogatták a formákat, csinálták, mindenben részt vettek, imádták. Leskelődtek a sütőnél, mikor lesz készen a remekmű, amíg én mosogattam lelkesen és figyeltem az órát, hogy mikor kell kivegyem.

Mindeközben azon izgultam, nehogy balhézzon az én kis középső fiacskám, mert Ő buliban volt, és kimaradt a sütés részéből, de megbeszéltük, hogy a díszítéssel megvárjuk természetesen. Így is lett, addig volt egy szusszanásnyi időm. Addig készítettem Nektek egy képet, a csodaszép őszies színű, Ooops! baglyos szalvétámmal.

Martin hazajött, és persze folytatni kellett, a díszítéssel. Na, az a tojáshabos máz, az nem volt gyenge. Cukor, cukorral, ragacs mindenhol, cukor díszek… úgy éreztem mire végeztünk, hogy cukormérgezésem van. Papírtörlő hegyek, mindenkinek a keze alatt, én már a végén nem is töröltem. Érdekes ez egyébként, van egy pont, amikor átesek azon, utána már nem érdekel, hogy pár darabka leesik, minden ragad, valahogy újra kissé gyerekké válok, és csinálom én is velük. Már nem érdekel, hogy a kezem minden része ragad a cukortól, nem izgat, hogy a ruhájuk is olyan, ez a minden mindegy érzés kerít hatalmába, na azt már szeretem!

De addig el kell jutni és mikor ennek vége, és körülnézek… azt most hagyjuk szerintem. Szóval mi megcsináltuk az első mézeskalácsokat idén, gyönyörűségesek lettek, mindent beleadtak a kicsikéim, és nagyon büszkék voltak az alkotásokra! Csodaszépek lettek, fehérek, színesek, csodásak! Mindenkinek jó mézeskalácssütést kívánunk!

Erika :)