A földön kétféle ember létezik: olyan, akinek van(nak) háziállata(i) és olyan, akinek nincs. Mi az első típusba tartozunk, ráadásul nem is egy, de rögtön három szőrös jószággal osztjuk meg az életünk. Ez pedig néha olyan, mintha pont hárommal több gyerekünk lenne… Legalábbis, ami a tennivalókat illeti.

Épp mielőtt leültem volna ezeket a sorokat megírni, etettem meg a kutyákat, és kapott még a macska is egy kevés repetát, mert bár szerintem nem lehetett különösebben éhes, addig nem hagyta abba a dörgölőzést és a nyávogást. 

Amióta csak az eszemet tudom, rettentően vágytam egy kutyára. A mi családunkban azonban nem volt elképzelhető, hogy egy harmadik emeleti panellakás fogságára kárhoztassunk egy ilyen nagy mozgás- és szabadságigényű élőlényt. Még úgy sem, hogy naponta többször sétáltatjuk. Tudom, napokig lehetne arról vitatkozni, hol és hogyan érzi magát jól egy kutya, és hogy nem a környezet számít elsősorban, hanem, hogy mennyit foglalkoznak vele, de nálunk ez volt a fő irányelv. Megértettem, elfogadtam, azonban soha nem mondtam le róla, hogy egyszer nekem is legyen egy négylábú barátom.

Nemsokára lett is. Bori, a szíriai aranyhörcsög... Őt követte a sorban Guszti és Albert. De a hörcsögök viszonylag rövid élettartama miatt úgy éreztem, egy időre inkább hanyagolom a témát, mert nehezen viseltem, hogy kis kedvenceim átlagosan kétévente haláloznak el.

Egyetemista voltam, amikor úgy döntöttem, újból megpróbálom. Ekkoriban garzonban éltem, így még mindig nem jöhetett szóba egy kutya, ezért cicatulajdonos lettem. Vagyis lettünk, mert nem sokkal később jöttem össze a majdani férjemmel, akinek természetesen semmi kifogása nem volt a jószág ellen. (Bár a cica egy ideig meglehetősen féltékeny volt rá.) Ennek idén kilenc éve, azóta pedig nem csak kertes házba költöztünk és született két gyönyörű kislányunk, hanem végre teljesült a vágyam – immár kutyáink is vannak. 

Meg nem kevés gondunk – a sok öröm mellett – hiszen ők rengeteg foglalkozást, időt és figyelmet igényelnek. Pulik, tehát teljes mértékben kinti jószágok, így ha a lakást nem is döntik romokba, a kert ugyancsak megszenvedi a jelenlétüket. Sebaj, amúgy se vagyunk a mérnöki precizitással nyírt gyep és a virágágyások nagy hívei 

Aztán hiába laknak a kertben, sétáltatni, rendszeresen lemozgatni őket is kell. Meg persze rengeteget játszani. Sokáig jártunk velük kutyaiskolába, és nem csak engedelmességi, de ügyességi vizsgát is tettünk. Erre nagyon büszke vagyok. Arra már kevésbé, hogy a gyakorlási kedv Cili születése óta jócskán alábbhagyott, de bízom benne, hogy ha a lányok kicsit nagyobbak lesznek, már ők fognak új trükköket tanítani nekik.

A cicával egyébként jó barátságban vannak – vagyis ők barátként tekintenek rá, míg amaz szerintem inkább két hűséges alattvalóként, akik bármit eltűrnek tőle. Rendszerint az óljukban heverészik, míg a kutyák a napon izzadnak vagy az esőben áznak. A két mamlasz meg csak követi hűségesen, ha épp a kertben kódorog.

Azért a cicának is megvan a maga baja. Ez pedig a két lány, akik folyton őt gyöntölnék, akkor is, ha nem akarja. Cilit már egészen pici babaként elvarázsolta az ide-oda mozgó szőrgombolyag, akit sokáig csak a szemével tudott követni. Van egy olyan sanda gyanúm azonban, hogy a mászásra is az ösztönözte leginkább, hogy végre jól rámarkolhasson a békésen alvó állat lecsüngő farkára. (Juli pedig a kutyák után iramodva tette meg az első lépéseit.) Becsületére váljon, az inzultusokat igen békésen viseli, eddigi élete során még soha, egyszer se (komolyan!) karmolt meg senkit. Mármint a macska, nem Cili.

Állatokkal az élet tehát soha nem unalmas, és a magam részéről úgy hiszem, minden gyereknek legalább egyszer fontos lenne megtapasztalnia, milyen érzés egy élőlényről gondoskodni, szeretni, etetni, játszani vele. Mármint igazán törődni. Nem csak két hétig, amíg még újdonság és cuki. Legyen az kutya, hörcsög, teknős vagy akár aranyhal. (Csak húsvéti nyúl ne!) 

Mit gondoltok? Nektek belefér még a gyereknevelés mellé az állattal való foglalkozás? Vagy inkább úgy érzitek, gyerek mellé nem való?

Vica